Perinatális gyász

barlangOktóber 15-e a perinatális gyász, a babagyász világnapja. Nehéz ehhez a témához nyúlni, aki még nem élte át, annak azért, aki igen, annak pedig azért.
A társadalomnak sincsenek kész válaszai arra, hogy milyen egy magzat elvesztése. Ha egy szeretett szülőt, rokont, barátot gyászolunk, vagy éppen egy gyászolóban tartjuk a lelket, arra korábbi megélések alapján talán már vannak bevált megküzdési stratégiáink, de egy meg nem született magzatot gyászolni egészen más.
Pedig a perinatális gyász négy nőből egészen biztosan egyet érint élete során. Tehát nem vagyunk kevesen. Magam is többször, több helyen leírtam már a saját történetemet, miszerint mindhárom megszületett gyermekem egy-egy elvesztett magzat után fogant.
Ők, hárman szivárványbabák tehát, akik a remény hírnökeiként érkeztek, megmutatva azt, hogy a sötétség után mindig felragyog a fény. A gyászmunka ugyanakkor ilyenkor is elengedhetetlen, s bizony a fájdalmával küzdőnek nem épp arra van szüksége, ha biztosítjuk arról, hogy biztosan lehet még gyereke, vagy hogy a természet nem véletlenül teszi a dolgát.
Sokkal többet ér, ha egyszerűen végighallgatjuk, vagy egy néma öleléssel biztosítjuk az együttérzésünkről.
Annyi tabu, szégyen, félelem és elfojtás övezi ezt a témát – az érintettek nagy száma ellenére – hogy nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla, s teremtődjenek olyan fórumok, alkalmak, ahol a sorstársak egy segítő közegben tudják feldolgozni a veszteséget, még akkor is, ha már nem is annyira friss, de akár évek óta szúr, tép és fáj.
Hatalmas szükségük volna az érintetteknek a szakértői támogatásra, hogy fel tudják dolgozni a megfoghatatlan hiányt, amit egy magzat elvesztése okoz és idővel tovább tudják élni az életüket. Tudni arról, hogy sokak élettörténetének részét képezi ez az élmény, akár többszörösen is, csakúgy, mint az én esetemben, egészen más értelmezést nyer a folyamat.
Olyannyira nem része ez a köznyelvnek, hogy szavunk sincs rá, nem kapcsolódik hozzá semmilyen szertartás, a szülészeti szabályozás sem rendelkezik arról, hogy például egy család hogyan tud elbúcsúzni egy magzattól, milyen keretei, módja van ennek. Pedig a gyászmunka része kellene hogy legyen ez is.
Hisz lehet, hogy már a nemét is tudtuk, nevet is adtunk neki, teljes szívvel-lélekkel vártuk az érkezését, elképzeltük hogy fog kinézni, milyen lesz a személyisége, hogy fogjuk berendezni a szobáját, talán álmodtunk is vele már, s mindez egyik napról a másikra semmivé lesz, a környezetünk pedig elvárja, hogy egyszerűen lépjünk túl rajta.
Sokan fordultok hozzám, sorstársaim a saját történetetekkel és könnyfakasztó végighallgatni, elolvasni a történeteiteket. Talán majd egyszer összefűzöm ezeket egy csokorba, hogy akinek szüksége van rá, gyógyulhasson általuk.
Szeretném megmutatni Neked azt, hogy nem vagy egyedül a fájdalmaddal, és mi, sorstársak összetartva és vállalva a közös veszteség súlyát, képesek vagyunk reményt és hitet önteni egymásba.
Hisz a halál, akár az élet legelején, akár egy leélt életút végén következik be, a minket körülvevő valóság része, s tabuk, elfojtás, titkolózás, hárítás helyett a közös feldolgozásra, egyéni, szakmai és intézményi támogatásra és elfogadásra lenne szükség.
Köszönöm az őszinteségeteket, a bátorságotokat, az erőtöket! Folytatjuk! 🙏
Ha úgy érzed, van feldolgoznivalód a fentiekkel kapcsolatban, keress bizalommal elérhetőségeimen! ❤
Kövess az Instagramon is:
Fotó: Erőss Mariann

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük